Időszakos kiállítás
kiállítás

Tájemlékek – Vágó Magda festőművész kiállítása

„Festészetem nem természetelvű, de valósággyökerű. Mindenkor szükségem van a természet által nyújtott inspirációra. Nem a látvány leképezésére, hanem képi megfogalmazására törekszem. A festészet közlés. Létkérdés számomra, hogy fessek, mert összeszedetté tesz, lelkileg karbantart, mintegy védőburkot von körém.” Vágó Magda

Wehner Tibor művészettörténész laudációja, amely a megnyitón hangzott el:
Somhegyi Zoltán művészettörténész A tájkép útjai című könyvének bevezetőjében felteszi a kérdést: „… nehéz lenne egyértelműen meghatározni, hogy pontosan mi is a tájkép? Pedig látszólag mi sem egyszerűbb, mint ez a kérdés, hiszen egyes jellemzők automatikusan eszünkbe jutnak, ha magunk elé képzelünk egy általános tájképet; ilyenek lehetnek az állandó, egyértelmű természeti ismertetőjegyek a képen, mint a hegyek, az erdők, az ég, gyakran tavak, tenger, folyó. Általában nagy látószögben és messziről, gyakran kicsit felülről vehetjük szemügyre a megörökítendő vagy megjelenítendő látványt. A táj lehet valós vagy képzeletbeli. Emberi tevékenységtől érintetlen, vagy épületeket felvonultató, emberekkel benépesített. Így vázolhatnánk a tájképről kialakult alapfogalmainkat. A kérdés azonban az, hogy biztos, hogy ennyinél érdemes-e megállnunk? Tényleg ilyen egyszerű lenne, avagy tágítható a fogalomba eső művek köre? Mitől tájkép egy kép és meddig az? Minek kell feltétlenül meglenni rajta, hogy tájkép legyen, és milyen kritériumok hagyhatók el?...”

Ezek a kérdések munkálnak e kiállítás műveinek hátterében is. Vágó Magda Tájemlékek című tárlatának képei révén egy több évtizede épülő festői életműbe kaphatunk bepillantást. A munkásság egyik leghangsúlyosabb műegyüttesében, a meglehetősen nehezen definiálható tájképfestészethez erősebb vagy gyengébb szálakkal kötődő munkák sorában a legkorábbi alkotások az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas évtizedfordulón, a legújabbak napjainkban születtek meg. A tájkép-műfaj hosszú alkotóperiódusokat átfogó jelenlétén túl már a műforma és a technika is konzekvens festői építkezésről, valamifajta állandóságról tanúskodik: Vágó Magda a tradicionális kép keretei között, négyzet és téglalap formátumú alapra dolgozik, a képsíkot tiszteletben tartva, általában középméretű kompozíciókat fest, s a hagyományos olaj-vászon, vagy olaj-fatábla anyagválasztás és technikaalkalmazás is a klasszikus előképek követésére utal. Ezen túlmenően azonban festői alkotómódszerét, képi kifejezését alapvetően a modernizmus szelleme inspirálta és inspirálja – mint műveit szemlélve már az első pillanatban regisztrálhatjuk, korántsem megszokott, szokványosnak ítélhető tájképekkel állunk szemben, s mindemellett gyakran nyúl a pasztellhez, és készít kollázsokat is –, s tájfestészetében a XX. század számos progresszív művészeti törekvésének tanulságait szintetizálta. Most e festői szintézist a több évszázados múltra visszatekintő műforma, a tájkép, illetve esetenként a városkép és a műterembelső-ábrázolás metszetében szemlélhetjük és vizsgálhatjuk, mert az alkotói válogatásban ezúttal nem szerepelnek az emberalakokat megjelenítő kompozíciók. Fontos mű-jellemző, hogy Vágó Magda tájképeinek hosszú során közvetlen megjelenítésben az emberalak nem tűnik fel, csak mintegy áttételesen van jelen. A festő művészi mondandóit a távolabbról vagy közelebbről szemlélt táj megragadásával, a nagy távlatokat nyitó vagy a szűken kivágott, a színpadszerűen elénk tárt vagy a felülnézetben elénk vetített természeti vagy városi táj médiuma által fogalmazza meg. Mint egy futó művészettörténeti áttekintésből is levezethető, a táj a reneszánsz évszázadai óta mindig másként, és mindig az adott kor szellemisége által meghatározottan jelent meg, és mindig újabb és újabb jelenségekkel és értékekkel gazdagodott a festői és grafikai ábrázolásokban – gondoljunk csak a magyar piktúra Markó Károly, Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László, Csontváry Kosztka Tivadar vagy akár Kokas Ignác és a művész mestere, Gerzson Pál mindig más és más szemlélettel megragadott tájaira. És ez a folyamat napjainkban sem zárult le: a festői tájélmény közvetítése a második évezred után is autentikus és izgalmas valóság-tükröztetés, totális művészi kifejezés lehet.

Vágó Magda az elmúlt évben megrendezett életmű-tárlata kapcsán, a tárlatot kísérő katalógusban fogalmazta meg ars poeticáját, amely művészi önvallomás e tárlat alkotásaihoz is kulcsot adhat: „Festészetem nem természetelvű, de valósággyökerű. Mindenkor szükségem van a természet által nyújtott inspirációra. Nem a látvány leképezésére, hanem képi megfogalmazására törekszem. A festés közlés.” Valóban: az adriai tengerpart, és a külső szemlélő számára konkrétan nehezen beazonosítható helyszíneket idéző képek lényegi motívumokra alapozottak, kerülik a túlzott részletkimunkálást. Egy-egy mellvéd, lépcső vagy korlát a valósághoz még erőteljesen kötődő képalkotó elem, de a szántóföld- vagy mező-képzeteket, síkságok és dombhajlatok érzeteit keltő egységes felületek, az épületekre utaló alakzatok, a madár-asszociációt hordozó foltok, vagy a tárgy-emlékeket ébresztő motívumok már ugyanúgy a valósághoz kötődő képi elemek, mint ahogy attól el is szakadnak, és ezáltal új emocionális tartalmakat és jelentéseket hordoznak. E motívumok különössége éppen ez: a valóság felé nyitottak még, de ugyanakkor a valóságtól való eltávolodást is ösztönzik. És innen aztán már csupán egyetlen kis lépés az absztrakció, a nonfiguráció, a képi elvonatkoztatás birodalma Ezen a határvonalon Vágó Magda is számos művével átlép. S itt már a korábbi, a valóság igézetében alkalmazott festői eszközök, a formák és a színek, a nézőpontok, az arányok, a motívum-viszonyok önértékeik révén, önnön jelentéseik révén jelennek és szólalnak meg, s csupán sejtéseink lehetnek, hogy organikus vagy mesterségesen konstruált világban, élő vagy élettelen elemek között, zárt vagy szabad térben kalandozunk a képek befogadóiként.

A bevezetőben a következetes életmű-építésről szóltunk, és ez a következetesség a stílusjegyek egységében és viszonylagos állandóságában is tetten érhető. E festő mindenkor világosan komponált, sokszor nagy, egységes színfelületekre hangolt, geometrikus jellegű motívumokból szerkesztett műveket, egy-egy mű esetében konstruktív szellemiséggel áthatott kompozíciókat alkot, de mindezek mellett hangvétele és mondandója mégis inkább meditatív jellegű, lírai hangzású, bensőséges árnyaltságú. A festői meditáció közvetítője a kolorit, amely visszafogott és mély, és leginkább sötét árnyalatokra alapozott, amelyekben a barnák, a feketék, a sötétzöldek, a kékek uralkodnak. A művész alkotásainak egyik elemzője Novotny Tihamér emlékeztet egyik írásában arra, hogy Vágó Magda képeinek különös jellemzője, feszültségének éltetője a síkszerű és térbeli megjelenítés összetettsége, illetve egyidejű jelenléte, kettőssége. „Vágó Magda esetében valahogy úgy működik mindez – írja az elemző –, mintha papírkivágásokkal helyettesítené a természetből eredeztetett lényegi formákat, amelyeknek azután egy kristályszerkezeten átnézve adná meg a térbeli erővonalait, de úgy, hogy közben a nézőpontja enyhén és merészen a magasba emelkedik. Persze a fantáziadús mértani formákba rendezett színek tónusai, árnyalatai is fokozzák ezt a térbeliséget. Ennek a madártávlatos szemléletnek mindig lebegés a következménye: a földön szétterülő dekoratív formák repülő szőnyegként egyszerűen könnyebben emelkednek az égbe. Alkotónk tájképein a föld egyesül az éggel, a valós földrajzi tényszerűségek sejtelmes lényszerűségekké alakulnak át.” És ezzel a lebegéssel, ezzel a sejtelmességgel máris a meditációk termékeny világában járunk, ismertnek vélt és ismeretlen tájakon, ahol mélységes titkok tárulnak fel, és ahol egyértelmű dolgok burkolóznak a megismerhetetlenség álcájába.

A táj, a természet alapvetően valaminő tágasságot feltételez, és az ember, a lélek szabadságának nyit meg távlatokat. Ezt a szabadságérzetet táplálják, ezt a lelki szárnyalást tolmácsolják Vágó Magda festőművész hol szabályszerűnek, hol rendhagyónak ítélhető tájképei.

(Elhangzott 2017. április 20-án, az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér Galériájában, a kiállítás megnyitóján.)